2014. április 29., kedd

Meg vagyok átkozva....

Az utóbbi napokban beköszöntött a zivatarszezon. Nyomott, párás levegő, délutánonként esők. Nem csípem ezt az időszakot, de valahogy muszáj átvészelni. A napokban szabadságon voltam, és úgy terveztem, hogy sokat fogok horgászni. A célhal, a tilalmi idők miatt, a csuka lett. Csakhogy erről őket senki nem értesítette. De nem szaladok előre....

Északi parti betli

Az első horgásznapomon azt terveztem, hogy felfedezem a Velencei tó északi partját. Ez még a tónak azon része, ahol nem a beton az úr. Hajnalban mentem, de már világosban. Ismeretlen terepre tévedtem, ilyenkor jó, ha lát is az ember. Szállítóeszközöm a hűséges kis robogóm volt. Úgy gondoltam hogy, azzal sokkal több helyre be tudok menni. Egyetlen botot vittem, meg egy kazalnyi műcsalit. Pákozdnál kezdtem. Az első hely ahova bejutottam, nem igazán tetszett, de elhatároztam, hogy mindenhol dobálok egy keveset. A szél a kora reggeli időpont ellenére fújt rendesen, ráadásul hosszában kapta el a tavat. A víz ennek megfelelően eléggé zavaros volt. Élénk színű plasztik csalival kezdtem a dobálást, de nem volt érdeklődő. A víz se volt túl mély, talán 80cm körüli. Hamar meg is untam, és továbbálltam. A következő helyeken se történt semmi. Illetve annyi, hogy találkoztam egy olyan részeg sporival, amilyet még így kora reggel, még nem láttam. Tartott nekem egy rövid oktatást, hova is kellene dobálnom, meg hatalmas harcsákról regélt. Képtelenség volt komolyan venni amit mondott, miközben részegen dülöngélt körülöttem. Hamar tovább is álltam. Egészen az eddig részig az út tűrhető állapotban volt, de innentől a kavicsos utat felváltotta egy igazi földút, ami a mostanában leesett sok eső miatt közel sem volt igazán jó állapotban. Csúszkált alattam helyenként a robogó. Aztán egyszer csak, egy érdekes részhez értem. Egy mesterséges öbölnél jártam. Széles bejárata volt, a szinte szabályos kocka alakú öbölnek. Bent az öbölben éppen csak lengedezett a szél, és a víz is érezhetően tisztább volt. Úgy döntöttem, itt hosszabban elidőzök. Ahogy az elsőket dobtam kiderült, hogy itt már a víz is sokkal mélyebb. Helyenként szerintem a másfél métert is elérte, ami itt a tavon már jónak számít. Láttam dévért ugrani, és kisebb rablásokat is felfedezni véltem. Tetszett ez a rész. Dobáljunk akkor!


Eleinte semmi történt. Illetve annyi, hogy lassan beborult az ég és finoman cseperegni kezdett az eső. Nem tett jót a közérzetemnek a változás. Lassan elkezdtem körbedobálni az öblöt. Éppen az egyik sarokban vallattam a vizet, amikor megláttam, hogy a másik sarokban rendszeresen rabol valami. Gyorsan átmentem oda. Itt csak egy elhanyagolt régi hely volt. Kicsit kitapostam magamnak kényelmesebbre, és dobálni kezdtem. A náddal párhuzamosan dobtam. Lesüllyedt a gumi, és talán a másodikat emeltem, amikor határozottan odavert neki valami. A bevágás után egyből a felszínre jött védekezni. Messziről is láttam, hogy csuka. Dobott két-három felszíni szaltót, és hopp, elment..... Mérges voltam. Ezek után szinte szétdobáltam az egész helyet mindenféle csalikkal, de több jelentkező nem akadt.


Lassan tovább indultam. Pár jellegtelen hely következett, majd egy újabb hasonló öböl körvonalai kezdtek kirajzolódni. Ahogy közelebb értem láttam, hogy ez egy kikötő.  Itt már találkoztam helyi pecásokkal, de mindenki csak a békés halakkal volt elfoglalva.





Egy órán keresztül szűrtem a kikötő vizét mindenféle csalival, de hiába. A békéshalasok se nagyon kapkodták a botokat. Egy-két ember fogott még kora hajnalban pontyot, de azóta szinte senki semmit. Tovább mentem. A kikötő mellett, egy fura társaságra lettem figyelmes. Lakókocsik, dőlőbóják, egy csónak etetni. Hát igen, egy népes bojlis csapatba botlottam.


Ezután, már az evezőspálya sarka következett. Itt meg sem álltam. Pakoltam és visszamotoroztam egészen Pákozdra a hajókikötőbe. Nem akarom sokáig húzni a történet végét. Egyetlen ütéssel megúsztam, a fél órányi dobálást. Itt lett elegem az egészből, irány haza.....

Nosztalgikus betli

Másnap a patakra készültem, ismét csukát akartam fogni. Egy barátom, az előző nap, fogott itt kettőt is. Nem egyszerű ez a hely. Kocsival is járható út, ide nem vezet. Így aztán kerékpárral vágtam neki a túrának. Ez a része a pataknak régi kedves emlékeket őriz számomra, a múltból. Fiatal koromban csak ide jártunk egy barátommal. Gyönyörű halak, lassú mély víz, jellemezték ezt a szakaszt. Itt aztán élt minden. Ponty, csuka, süllő, dévér, kárász, és hatalmas amurok. Aztán később teljesen tönkrement ez a rész. Pár éve azonban egy 500m-ert megkotortak. Ezen a kis részen egészen mély lett a víz. Ahogy ráfordultam a régi földútra elárasztottak a régi emlékek. Hányszor tekertünk mi fel ezen a földúton a kis patakunk kedvenc részére.... Nyáron, 35 fok melegben is. Szerencsére maga az út egészen jó állapotban volt. Nem csoda, hiszen ennek a részének kavicsos alapja van. Lassan elértem az elágazásig, ahol le kellett fordulnom. Régen itt szoktunk megállni vizet inni útközben. Ahogy tovább mentem, egyre rosszabb állapotú lett az út. Tudtam, hogy legrosszabb része a vége lesz, ahol egy réten kell átvágni. Ott az esők után meg szokott állni a víz. Van, hogy bokáig is ér. Hát most is így volt. Még jó, hogy gumicsizmában indultam el.... Öt perc alatt aztán elvergődtem a töltésig. Ahogy megláttam a patakot, ismét jöttek a régi emlékek.


Valahogy pontosan ugyanúgy nézett ki mint régen, amikor annyira szerettem. A hajnali pára is pontosan ugyanúgy gomolygott a víz felett, mint amikor 15 évesen az első hajnalokon itt jártam. Gyorsan összeraktam az egyetlen pergető botot, amit hoztam magammal. Dobáljunk! A víz meglepően mély volt. Helyenként elérte a másfél métert is, ami a patakon nem kevés. Nagyon tetszett a víz, de nagyon süketnek bizonyult. Talán mert este óta apadt pár centit, vagy a nyomott idő? Tudom, hogy van itt csuka, de képtelen voltam kapásig eljutni. Mentem helyről helyre, de az egyik süketebb volt, mint a másik. Váltogattam a csalikat is. Cannibal Shad, Sandra, Mann's. Felkerült minden általam ismert jó csukás gumi, de hiába. Ment az idő, és fogytak a helyek. Kínomban már egészen kis gumikat is felraktam, de a víz süket maradt. Lassan elértem a kotrás határáig. Az utolsó helyen nagy meglepetésemre egy kisebb stéget is találtam.


Minden más hely, elhanyagoltnak tűnt ezen kívül. Úgy látszik azért van még aki jár erre a szakaszra. Benéztem a kotrás fölé. Pár centis víz, amiben küszök cikáztak, és talán kisebb domolykók is. Bár lehet, hogy őket csak én képzeltem oda.... Lassan elindultam visszafelé. A jobbnak tűnő helyeket még egyszer megdobáltam. Semmi....Mi legyen? Még tíz óra sincs. Nem baj, megyek haza. Ami nem megy, azt hiába akarom erőltetni. Hazafelé átgondoltam, hogy megérte-e, a kétszer 40 perces kerékpártúra? Aztán eszembe jutott, hogy mennyi szép emléket idéztem fel aznap a múltból, és rájöttem, hogy igen.

A kikötői balinfogás

Harmadik alaklommal ismét a Velencei tó lett a kiszemelt. Mivel az időjárás továbbra is nagyon változékonynak bizonyult autóval mentem, és csak Dinnyésre a csónakkikötőbe. Reggel a nap első sugaraival együtt érkeztem volna, ha nem takarják felhők az eget. A kikötő elején rögtön rablásokat láttam, így ott kezdtem a dobálást. Aztán ahogy figyeltem a vizet hamar rájöttem, hogy ezek kisbalinok voltak, így tovább is álltam. A csónakok között kerestem a csukákat. Wobbler volt a zsinórom végén, általában itt az a nyerő csali. Ami fura volt, hogy rajtam kívül senki nem pergetett. Gondolom akkor itt se zabálhatott a csuka az utóbbi napokban.... Lassan végeztem a kikötő bal oldalával. Átmentem a másik oldalra, majd onnan az öreg szellemkikötőbe. Csak a balinok raboltak időnként. Fura egy állatfaj a kikötői balin. Nem rohan a kishalak után, mint a nyílt vízi társai. Óvatosan lopakodik a csónakok között, mint valami csuka, aztán egy pillanat múlva lecsap. Lesből, ravasz módon. Egyet durrant, és eltűnik a csónakok útvesztőjében, hogy pár perccel később, jóval odébb, ismét lecsapjon. Próbáltam én már sokszor megfogni őket, de a szokásos balinos csalikra rá sem hederít.


Mivel a régi kikötő is üresnek bizonyult, átmentem a középső részre. Már a sokadik csalin voltam túl. Mit próbáljak ki még? Ahogy kotorásztam a dobozomban, a kezembe akadt egy saját készítésű Slider másolat. Miért ne? A szokásos dolgok úgyse működnek. Felcsatoltam és elkezdtem apró rántásokkal bevontatni. Élveztem, ahogy a víz alatt látványosan kifordult, hol jobbra, hol meg balra. Már ezzel csalival is a sokadikat dobtam amikor nem várt dolog történt. Egy hosszabb dobás után talán a harmadikat rántottam a wobbleremen amikor felrobbant a víz, és egy hal szinte kitépte a kezemből a botot. A bevágásnál már tudatosult bennem, hogy ez nem csuka lesz. A kiló körüli halam, egészen jó erőben volt. Rohangált ide-oda. Ez bizony balin lesz! Annyira valószínűtlennek tűnt a dolog, hogy csak akkor hittem el mikor már előttem kavart, és a saját szememmel láthattam. Gyorsan alátoltam a merítőt, és megvolt! Ekkor tudatosult bennem, hogy ez volt életem első, pergetve fogott, méretes balinja. Ez a halfaj volt eddig nekem a mumus. Soha nem fogtam még belőle méret felettit pergetve. Ráadásként, saját készítésű csalira. Dupla öröm. Gyorsan elengedtem a tilalmas jószágot.



Utólag gondoltam át, hogy a halamat még a drótelőke sem zavarta. Sőt az sem, hogy a Slider, nem éppen egy balinos csali. Lassan rendeztem a soraimat és dobáltam tovább. Ahogy ott dobáltam, egyszercsak egy ismerős arcot láttam. Egy munkahelyi kollegám jött. Pontyozni indult, csónakból. Pár szót beszélgettünk. Megkérdezte tőlem, hogy a kotráson voltam-e? Hopp, tényleg! Ott is szokott lenni csuka ilyenkor. Elindultam kifelé a kikötőből, hogy megnézzem a kotrásnak legalább egy részét. A sorompónál a büfénél éppen egy másik spori kávézott. Na, egy jó kávé, nekem is jól esne.... Miközben a kávémat kortyolgattam beszélgettem kicsit a büféssel. Szerinte az idén kimondottan kevés csuka jött be eddig, a kikötőbe. Hát ez nem az hír volt, amit hallani akartam. Bementem a kotrásra. Pár rablást láttam a bejárataként szolgáló csatornában a nád előtt. Jól megszórtam a nád szélét támolygó kanalakkal, de a várt eredmény elmaradt. Meg vagyok átkozva! Lassan az eső is elkezdett szemerkélni, és elég kitartónak tűnt. Úgy döntöttem elég volt. Megint elgondolkodtam, hogy vajon érdemes volt kijönnöm?  Mindenképpen, hiszen megfogtam életem első méretes balinját pergetve, saját wobblerrel! Tilalom ide, vagy oda, ezt az élményt már senki nem veheti el tőlem.....

Hát így alakult nekem az utóbbi, majdnem egy hét. Sajnos úgy néz ki, hogy egyenlőre csukát képtelen vagyok fogni. Nem baj van még idő, egyszer csak összejön végre.....

2014. április 21., hétfő

Domolykótilalom előtt

Minden ellenem volt. Akartam még legalább egy jót domolykózni, de valahogy sehogyan se akart összejönni a dolog. Végül egyetlen soványka délelőtt jutott nekem a horgászatra. Mivel másnaptól kezdődött a domolykótilalom, ezért ezt a rövidke kis időt, a kedvenceimnek szenteltem. Új wobblerek pihentek a dobozomban, természetesen mind az én művem. Évek óta kerülöm a gyári wobblereket, ha domolykózni indulok. Sőt az utóbbi időben kipróbáltam a plasztik csalik öntésének tudományát is. Így aztán nagy reményekkel, és új csalikkal vágtam neki a tilalom előtti utolsó domolykós pecának.





Persze miért is lett volna szerencsém? Aznap délutánra erős hidegfrontot ígértek az időjósok. A front előtti nyomott idő, nem a legjobb, de ez jutott aznapra. Mivel a körülmények csöppet sem voltak ideálisak, úgy döntöttem, hogy az egyik kis csatornának vágok neki. Itt sok kisebb domolykó él. Nincsenek nagyok, de legalább sok van. Hajnalban érkeztem a helyszínre. Ahogy megláttam a vizet, kissé megijedtem. Kicsi és nagyon tiszta volt. Még egy nehezítő körülmény... Valószínűleg a saját öntésű plasztikokat el is felejthetem. Nagyon messziről ki fognak szúrni a halak, bármilyen óvatos vagyok. Úszó wobblert választottam az újak közül. A taktika az volt, hogy dobok egy nagyot, és még a sodrással jól le is úsztatom a fahalam. Egy darabig hiába dobáltam. Az első helyeken, egyszerűen nem volt domolykó. Már vagy fél órája szenvedtem, és kicsit kezdtem kétségbe esni, hogy betlizni fogok aznap. Pár dobással később, aztán végre megütötte egy kisebb domolykó a wobblerem. Nem akadt meg neki a horog, de legalább valami történt végre. A következő dobás után messzire leengedtem a wobblerem. Elkezdtem lassan bevontatni. Talán egy métert jött amikor kapás! Azonnal meg is akadt az egyágú horgon. Hihetetlen, de ezek a horgok sokkal jobb arányban akadnak meg a domolykóknak, mint a régi hármas horgaim. Hamarosan a kezemben foghattam az első aznapi domolykómat.


Nem volt egy nagy példány, de egy ilyen betliszagú délelőttön minden halat meg kellett becsülni. A következő helyeken, aztán sok kapást rontottam. Sokszor láttam is a tetteseket. 8-12cm közötti siheder domik voltak. Nem is bántam, hogy nem akadnak meg. Aztán vagy 4-5 beállóval lejjebb végre újra határozott kapás. Szépen dolgozott a lágy pálcám, de hamar magam elé kényszerítettem az újabb "áldozatomat".


Kicsivel nagyobb volt mint az előző, de azért ő sem volt egy óriás. Nagyon örültem az újabb fogásnak. Valahogy úgy éreztem, hogy így a front előtt már akkor is elégedett lehetek, ha csak ezt két halat fogom aznap. Innentől aztán elég eseménytelen félóra, majd egy óra következett. Egy mélyebb szakaszra értem. Itt már nem láttam a polár szemüvegemben a feneket. Próbálkoztam plasztik csalikkal is a wobblerek mellett, de kapásig nem jutottam velük. Vissza is raktam a wobblert. Már éppen kezdtem elkeseredni, amikor váratlanul egy goromba kapás után, ismét egy domolykó védekezett a horgomon. Kicsivel testesebbnek tűnt a társainál. Miután sikeresen elkormányoztam a part menti növényzettől, pár pillanat múlva már kezemben is tarthattam.


Itteni viszonylatban tényleg egészen szép példány volt. Miután elengedtem elindultam visszafelé. Jó messzire elkalandoztam már a kiindulási ponttól. Visszafelé menet, még megdobáltam jobbnak tűnő helyeket, de pár rontott kapáson kívül nem történt más említésre méltó dolog. Illetve annyi, hogy egyre nyomottabb volt az idő. Felhők takarták el a napot, és érezhetően közeledett a front. Időm még volt egy kicsi, így tovább kalandoztam az ellenkező irányba a kiindulási ponttól. Egy elég sekély, keskeny rész következett. Nagy meglepetésemre a sekély vízben több olyan 20-25cm körüli domolykót is láttam a sodrásban figyelni.  Szép nagy ívben megkerültem őket, és wobbleremet ügyesen leúsztattam  a halak közé. Elsőre csak egy kisebb ütés. Másodszorra aztán határozottan, és keményen odavert egy hal a wobbleremnek. Megvagy!


Még mindig maradt egy kis időm, így megdobáltam még pár jónak tűnő helyet, de egyetlen rontott kapásom volt már csak. A front teljesen elvette a halak étvágyát. Nincs mese menni kell. Bár egész délelőtt csupán 4 darab domolykót fogtam, nagyon elégedett voltam az eredménnyel. Ilyen kicsi, és tiszta víznél, front előtti nyomott időben, simán benne volt a pakliban egy betli lehetősége.
Hát így alakult nekem az utolsó domolykópergetés a tilalom előtt.

Apropó tilalom! 
Csak egy kisebb gondolatsor ide az élménybeszámolóm végére. Az, a tény, hogy valaki nem viszi el a kifogott halakat, még senkit nem mentesít a tilalom alól! Érdekes módon én kibírom, hogy nem dobálok tilalom alatt süllőre, sügérre, balinra, sőt domolykóra sem fogok. Teljes mértékben etikátlan, sőt továbbmegyek szabálytalan dolognak tartom, ha valaki tilalom alatt álló halra akár egyet is célzottan dob. Tudom hogy, sokszor tilalmi idők, nincsenek összhangban a halak valós ívási idejével, de attól még a szabály, az szabály. Még így is egy szavunk se lehet, mert van olyan szomszédos ország ahol majd fél évig teljes pergető tilalom van. Ez kell nálunk is, hogy rend legyen?



Tessék vagy békéshalakra horgászni, vagy orsót zsírozni, wobblert faragni, gumit önteni, stb...
Ennyire nehéz? Szerintem nem...


2014. április 2., szerda

Villámpeca

Nagyon beteg voltam. Sikeresen elkaptam egyet, a most keringő vírusok közül. Na nem a megfázásos fajtát, mert azt általában könnyen kiheverem, hanem a hasmenéssel járót. Három napig szenvedtem itthon. Két okból is. Egyrészt a betegség első pár napja fejfájással, és némi lázzal is járt, másrészt pedig kint tombolt a tavaszi jó idő. Vasárnap délutánra jutottam el arra pontra, hogy bár gyengének éreztem magam, a javán már túl voltam a betegségemnek. Meseszép tavaszi idő volt odakint, és én úgy éreztem, egy percig nem tudok tovább otthon ülni. A feleségem csak a fejét csóválta, amikor kijelentettem, hogy én bizony horgászni megyek. Végülis aztán úgy engedett ki, hogy most kötelező módon autóval kellett mennem, és a telefonomnak mindig kéznél kellett lenni.

Gondolkodtam hova menjek? Hétvége van, de én szeretnék egyedül lenni. Végül aztán a patak mellett döntöttem. Nem kell messzire gyalogolnom a kocsitól, és ott aztán tényleg nem szoktam szinte senkivel sem találkozni. Délután négy is elmúlt már mire az elsőt dobtam. Nagy meglepetésemre, már az első dobásra kaptam egy bágyatag ütést a kis wobbleremre. Aztán a következő dobásra megint. Kis domolykókra gyanakodtam. Át is mentem a következő helyre, de ott ugyanezt eljátszottam, még vagy háromszor. Kezdtem unni a dolgot, és egyben gyanakodni arra, hogy ezek nem is biztos, hogy kisdomik, csak valamiért nagyon óvatosak. Közben a következő dobásomnál sikerült beszakítanom a wobblerem. Mérges voltam érte, az egyik kedvencemről volt szó. Turkáltam a dobozomban, hogy mit is rakjak fel? Aztán megakadt a szemem egy 2" twisteren. Hátha ezt jobbam megeszik. Talán a másodikat dobtam amikor végre történt valami. Lassan vezettem magam felé a kis gumit, amikor kaptam egy ütést, majd elindult a zsinórom oldalra. Bevágtam! Meglepően nagy ellenállást éreztem. A lágy botom jókat bólogatott, ahogy egy helyben forgolódott a halam a sodrásban. Párszor a fék is megnyikkant, de csak pillanatokra. Lassan tudtam csak magam elé pumpálni a halamat. Akkor láttam csak, hogy egészen szép példány. Az biztos, hogy eddig, az idei legszebb. Alátoltam a merítőt, és megvan!


Gyorsan letudtam a kötelező fényképeket, és dobáltam tovább. Ezen a részen még egy helyen volt egy kisebb rontott kapásom, aztán csend. A váratlan sikeremen felbuzdulva elindultam gyalog egy olyan részre, ahol nagyon régen jártam már. Hosszú volt a séta, de végre éreztem magamban annyi erőt, hogy tudtam bátran nekivághatok. Nagyon változatos, és vad vidéken jártam, de valahogy a halakat ez nem igazán érdekelte. Egyszerűen, ha ott is voltak, enni nem akartak. Egy rontott kapással úsztam meg a sétát. Lassan közeledett az alkony és visszafordultam. Még nem volt igazán vége napnak, de én elfáradtam kissé. Hiába, egy ilyen betegség azért nem múlik el nyomtalanul. Nagyon örülök, hogy annak ellenére kimentem, hogy még nem voltam teljesen jól. Szinte csodát tett velem, a friss levegő, és a váratlan siker. Végre az új pálcámmal is sikerült egy szebb halat fognom. A tilalomig már nem sok idő van, addig még megpróbálok kijutni párszor.....