Hajnali varázs

Nyáron nekem minden hajnalnak megvan a maga varázsa. Imádom a hajnalokat! Bánom is én, hogy vizes a fű, és kialvatlan vagyok.  Még a szúnyogok, szűnni nem akaró támadása sem tud visszatartani. Ilyenkor még kellemesen hűvös a levegő, nyoma sincs a napközben tomboló kuka melegnek. Ha ráadásul a hajnali peca, és a domolykópergetés egy napra esik, na az, az igazi. Pontosan így volt a legutóbb. Egy hidegfront utáni hűvös hajnalon, ott álltam a kedvenc csatornám partján, és éppen a domolykókat készültem célbavenni.

Apró kis wobblert kötöttem a zsinórom végére, és nekivágtam. Leírnám, hogy hol, de féltem helyet, így ez most marad az én titkom. Már az első dobásomra volt érdeklődés. A víz tetején úszó wobblerre jött fel egy kisebb domi, de nem vette le a csalimat. A húzottnak is odavert, de nem akad meg neki az egyágú horog. Új dobás, új remény. Hopp! Meg is van! De jó kis móka ez!

Aztán itt semmi a továbbiakban, így új beállót néztem. Itt aztán elsőre leverte a wobbleremet egy egészen kis domi. A hal ugyan nem volt nagy, de a helyet  sajnos szétverte, így innen is tovább álltam.

Még a nap sem jött fel, de már túl voltam két domolykófogáson. A következő beállóban aztán több kapást is rontottam. Hol a beesőre jött fel, és későn vettem észre, hogy le is vette, hol meg egyszerűen nem akadt meg neki a horgom. Sokadikra aztán végre akadt a horog, újabb domolykó a horgomon!

Egy hellyel lejjebb aztán egy hosszú dobás után az éppen megindított wobbleremet valami azonnal, és keményen leverte. Bevágás után karikába feszült a botom, és a fék is felsírt. Végre egy szebb domolykó! Az első roham után sikerült megfordítanom, de ezzel még közel sem volt vége a küzdelemnek. Taktikát változtatott a halam, keresztbe állt a sodrásban. Egy pillanatig patthelyzet alakult ki, de aztán ha lassan is de sikerült kifordítanom a sodrásból. Még egy utolsó rohammal berongyolt a szemben lévő gaz alá, de innen is sikerült visszafordítanom. Alátoltam a merítőt, és megvan! Gyönyörű 30cm feletti domolykó!

Persze az igazi óriásoktól még messze volt, de ezen a vízen már ez is ritka szép példánynak számított. Jókedvűen folytattam a dobálást. Fogtam még pár kicsi és közepesnek mondható domolykót. Úgy döntöttem, hogy a fényképezéssel nem fárasztom magam, csak ha igazán nagy halat fogok, így róluk most nincsen kép. Lassan a domolykós szakasz végéhez értem. Itt aztán plasztik csalikra váltottam. Van egy új nimfám, azt próbálgattam. Pár apró sügért, és egy kárászt sikerült fognom. Mivel erről témáról később még egy bejegyzés fog készülni, ezért most erről bővebben nem írok. Visszafelé, még megálltam a jobb helyeken. Mindegyiken dobtam még párat. Az egyik helyen aztán a beeső wobblert levette egy igazán szép domolykó. A kapás után volt egy komolyabb kirohanása. Utána inkább helyben forgolódva védekezett. Viszonylag gyorsan magam elé húztam, és hamarosan a partra is segítettem.

Érdekesen csonka farokúszója volt. Ehhez képes nagyon jól küzdött, láthatóan ez a testi hibája nem hátráltatta semmiben. Elengedtem a halamat és tovább mentem kifelé. Pár kapást még rontottam, aztán elfogytak a helyek. Mi legyen? Mivel időm volt még egy kevés elhatároztam, hogy megnézem a szomszédos nagyobb csatornát. A wobbler helyére twister került. Sügérben bízva dobáltam a plasztikot. Az első helyen semmi. A másodikon makacs akadót fogtam. Újraszereltem, és irány a következő beálló. Ez egy csendes kis forgó volt, ahonnan télen több szép sügért is fogtam. Elsőre semmi. Másodikra se.... A harmadikat dobtam amikor félúton mintha elakadtam volna. Gyanús volt, mert itt tiszta a fenék, így bevágtam. A bot karikában maradt, valamit akasztottam. Lassan megemeltem a halamat, és akkor egy jókora csuka körvonalai rajzolódtak ki a víz alatt. Közben a halam is "kapcsolt", és lendületesen megindult. Fesírt a fék, és csak úgy tépte lefelé a dobról a nem túl vastag 16-os monofilt. Kicsit felmértem a helyzetemet. Lefelé, egy fa állt vízben, vízbe lógó gyökérzettel, felettem elsüllyedt ágak, amik fogták a vizet. A csukám valahol 50cm felett, a bot lágy, a zsinór vékony. Nem én voltam a küzdelem esélyese... Közben sikeresen megfékeztem a halam első rohamát. Nyitottam kicsit a féken, és lefogott dobbal pumpáltam egyet a halon, szinte a felszínig emelve. Éreztem, hogy most fogja robbantani a rakétákat, így elengedtem a dobot, és hagytam szaladni. Szerencsére eszébe se jutottak az akadók, a nyílt részre ugrott kis másodszor is. Aztán ebből a történetből legyártottunk egy harmadik epizódot is. Ekkor kezdtem először érezni, hogy fogy az ereje. Kicsit erőszakosabban próbáltam most már rövid pórázon tartani. Válaszképpen szaltókkal  rombolta az idegrendszeremet. Most láttam először, hogy a twisterem horga a legjobb helyen, a szája sarkában van. A szaltók után felfeküdt a víz felszínére, de éreztem, hogy ez még nem a fárasztás vége. Nem is nyúltam még a merítőért. Nem ez volt az első csuka amit fárasztottam, éreztem, hogy meg fog még ugrani. Igazam is volt. Tett még egy utolsó kitörési kísérletet. Most már nem engedtem neki. A dobot lefogva, fordítottam vissza helyes irányba a merítőm felé. Alátoltam, és megvan! Gyönyörű, izmos, csatornalakó csuka.

A fényképek után, óvatosan, a merítőből engedtem vissza. Boldog voltam, nagyon boldog! Annyira, hogy még bár lett volna egy jó negyed órám dobálni, inkább összepakoltam. Fantasztikusbvolt  aznap a hajnal varázsa. Domolykók, sügerek, és a nap fénypontjaként egy gyönyörű csuka! Soha rosszabb hajnalt!

Hidegfront után

                                                (Avagy, a Cormoran gumihal újra arat)


Véget ért a kánikula. Egy gyenge hidegfront söpörte el az első idei hőhullámot. Se esőt nem hozott, se hideget. Kellemes hőmérsékletű napok jöttek, kissé élénk északi széllel. Igazi horgászidő! Úgy döntöttem, hogy újra ellátogatok a Velencei tóra. A déli part egyik kikötője volt a célhely. Természetesen megintcsak a pergető botokat vittem magammal. Az idén még nem jártam itt, ezért nem is tudhattam, mire számítsak. Két botot vittem. Egyet a süllők, és balinok miatt, és az elmaradhatatlan sügerező pálca is bekerült, a botzsákba. Már csak egy kis szabadidőt kellett találnom, amiből viszont az utóbbi időben nem sok volt.

Aztán az egyik hajnal végre az enyém lehetett. 4 óra körül érkeztem meg a kikötő mólójára. Azonnal érdekes jelenségre lettem figyelmes. A szél milliónyi kishalat egyszerűen betolt a kikötőbe. A balinok pedig, köszönték szépen a terített asztalt. Tombolva raboltak, már szinte sötétben is. Nem is tétlenkedtem. Gumihal, gyors tekerés, semmi. Wobbler, gyors tekerés, semmi. Wobbler lassabban vezetve, semmi! Bármilyen csalit húztam, az kopogott rengeteg kishalon, de az és csalim, aznap nem kellett nekik. Másfél órán keresztül dobáltam a vizet, és egyetlen rávágásom sem volt. Csalódottan mentem visszafelé a kikötő belseje felé. Beélesítettem a sügeres mótyót is. Minden csónak mellett beejtettem az aprócska csalimat, de semmi. Aztán ahogy araszoltam befelé a kikötő belső szélvédett részei felé, feltűnt, hogy itt már nem olyan zavaros a víz. Kisebb ütéseim is voltak már, de eleinte azokat nem tudtam halra váltani. Már lelkileg kezdtem feladni, amikor megtört a jég. Apró kis ütés, és már szaladt is volna el egy sügér, az aprócska gumihalammal.

Azt már leírni is csak félve merem, hogy megint a kis Cormoran gumihal volt a nyerő. Az itteni tisztább vízhez a zöld illett a legjobban. A fogás lendületet adott a folytatáshoz. Pár hasonló csíkos pizsamást sikerült még becsapnom, de nem fárasztottam magam az egyen sügerek fényképezésével.  Minden egyes sügért a beton széléből sikerült kipiszkálnom. Láthatóan nem voltak igazán éhesek. A csónakok itt párhuzamosan vannak kikötve a part szélével, de érdekes módon itt sem mindegyik alá áll be a sügér. Éppen az egyik csónak melletti kis lyukba engedtem be a plasztikot, amikor váratlan dolog történt. Egy kopp, de elég határozott. Finoman beemeltem neki. Na most meg elakadtam. Hopp, ez nem akadó, ez mozog! A következő pillanatban  a vízig húzta a botom spiccét, az ismeretlen ellenfelem. A fékem is felsírt. Na ezt halat, hogyan veszem ki ebből a kis lyukból? A védekezéséből már sejtettem, hogy csuka lehet a horgomon. Miközben ilyesmiken gondolkoztam, folyamatosan küzdöttem a halammal. Mint valami párbajtőrvívó, játszottam a lágy pálcával, amit hol a csónaknak akart nekifeszíteni a csukám, hol pedig a betonnak csapatni velem. Nehezítette a dolgomat, hogy a csónakot rögzítő lánc belelógott a vízbe vagy 40cm mélyen. Kétszer is belehúzta a hal a zsinóromat, de mindkétszer megúsztam. Pár perc múlva aztán megpillantottam a krokodil pofáját. Szerencsére a horgom jó helyen ült, a szája szélében. Hogyan veszem ki, ha nem megy el? Nincs mese, a merítő messze, és el se férnék vele. Kézzel kell kivennem.... Ehhez művelethez teljesen ki kellett fárasztanom a csukámat. Biztosnak kellet benne lennem, hogy nem fog megugrani, miközben megpróbálom kivenni. Lassan lenyúltam érte, és tarkón fogtam. Megvagy!

Hamar le is mértem, faroktőig 48cm. A tóban ez igen szép fogásnak számít, főleg így partról. Utólag még egyszer megnéztem, hogy mekkorka helyről sikerült kivarázsolnom. Még azóta is hihetetlennek tűnik, hogy nem bírta eltépni a 16 os monofilt.

A csuka után ellenőriztem a zsinórom első másfél méterét. Az első egy méter, ahol kétszer is felakadt a zsinór a vízbe lógó láncra, tönkrement, így ezt a darabot le kellett vágnom. A gumit is rendesen megviselte a csukatámadás. A csukáé, ami egyébként a kis Cormoran gumi, sőt az egész UL kombó eddigi legszebb fogása! Rendeztem a sorokat és tovább kerestem a sügereket. Pár darab átlagosnak mondhatót még akasztottam is, aztán elindultam hazafelé. Útközben még megálltam egy kisebb kikötőnél. Messziről jól nézett ki, közelebbről viszont nehezen horgászható, elég hínáros kikötő volt. Egyetlen kapásig jutottam itt, az viszont egy igazán szép sügérnek volt köszönhető.

Hajnalban wobblerekkel talán többre mentem volna itt, de ez már sose fog így utólag kiderülni. Meguntam a mókát és elindultam hazafelé. Útközben azért benéztem még egy kis kikötőbe. Érdekes hely volt. Sok hínár, de kristálytiszta víz. Érdekes volt látni a víz alatti világot ennyire nyíltan. Látni ahogy a vörösszárnyú keszegek cikáznak a hínár között, miközben váratlanul beúszik a képbe egy gyönyörű compó. Ilyenkor válik számomra egyértelművé, hogy miért is szeretem a Velencei tavat. Hiába lesz lassan körbe betonozva a tó, a természet nem hagyja magát. Minden kicsit is magára hagyott területet visszahódít magának. Szeretem a tavat, mert ez az a tó, ahol megtalálható a lápvidékekre jellemző tiszta víz sok hínárral. Ahol még él a nádi világ, de csak egy kicsit kell tovább menni, és már ott a végtelennek tűnő nyílt víz.....

Június elején

Hát eljött, a nyár első hónapja. Érdekes ez az évszak. Általában mindenki szereti, vágyik a jó időre, kivéve engem. Aki ismer, az tudja, hogy nekem valami északabbi országba kellett volna születnem. Nem szeretem a meleget. Izzadós vagyok, kellemetlenül érzem magam már 20 fok felett. Ilyenkor csak hajnalban, vagy este, illetve éjjel vagyok hajlandó horgászni. Kivéve, ha úgy kezdődik a nyár, mint most. A hónap első napjaiban nem volt túl nagy a hőség. Ezt kis is használtam, és többször is kimentem horgászni. Jöjjön hát egy rövid összefoglaló, a nyár első napjairól.


Velence-tavi süllős

Az idén valahogy nem kötöttem mély ismeretséget a Velencei-tó süllőivel. Egyszerűen egy darabot se fogtam. Így aztán elkezdtem új helyek után nézni. Találtam is egy ígéretes pályát, de a saját érdekeim védelmében, nem fogom elmondani, hogy pontosan hol. A lényeg, hogy egy hosszú lábakon álló beton mólót néztem ki magamnak, ami alatt átfolyik a víz. Úgy gondoltam, hogy a beton árnyéka, jó nappali pihenőhely lehet, a süllőknek. Kicsit lusta voltam korán kelni, így volt már hajnali öt óra is mire kiértem. Vittem magammal egy süllőző pálcát, az összes hozzá illő műcsalival, illetve az egész UL. motyót, gumikkal wobblerekkel. Ezért aztán a szokásosnál is jobban megpakolva, jókora pakkal érkeztem. Mivel itt nem kell nagy távolságokat gyalogolni, ez nem okozott problémát. Vékonyan felhős volt az égbolt reggel, és a 10 fok körüli hajnali hőmérséklet sem az igazi nyárt idézte. Gyorsan össze is raktam a süllőző motyót. A beton szélét erőltettem, úgy gondoltam, hogy a már szinte teljesen nappali fényben, a süllők már árnyékba vágynak. Rövideket dobtam, és apró emelésekkel vezettem a csalimat. Eleinte úgy gondoltam, hogy a kisebb 5cm körüli csalik fognak inkább halat adni, de majd egy óra meddő dobálás után beláttam, hogy ez nem így van. Pedig mindent megtettem amit lehetett, több helyen még a beton alá is bejátszottam a gumit, amennyire tudtam. A csali váltás mellett döntöttem. Van nekem egy régi, nagy kedvencem süllőre. A Mann's narancssárgás színű 10cm-es twistere. Ez az a csali, ami eddig minden vízen adott halat. Ezzel újra elkezdtem végigdobálni az egyszer már meghorgászott helyeket. Egy idő után meguntam a dobálgatást is. Leengedtem botvégről a twisztert a fenékig, és csak a rövid zsinóron emelgettem, miközben lassan sétáltam a mólón. Már fogyott a kezdeti lelkesedés, pedig itt is, meg ott is sejtelmes rablásokat véltem felfedezni. Ahogy lassan emelgettem a twisterem, kitapogattam az akadókat is, mert sajnos azok is voltak. Az egyik ilyen akadón átemeltem gumit, és visszaengedtem a fenékre és akkor bumm! Áramütésszerű rávágást kaptam. Bevágtam azonnal. Kemény ellenállás volt a válasz. A süllőm azonnal beugrott a móló alá, onnan kellett kicsalogatnom. Gyorsan alátoltam a merítőt, nehogy gond legyen. Megvan!

Apropó merítő! Nem véletlenül van mindig nálam. Annyi szép halat láttam elmenni, amit kézzel akartak kivenni, hogy ez pont elég volt ahhoz, hogy a merítő mindig nálam legyen. Ahogy a halamat elnéztem, nála nem állt fent az veszély, hogy merítő nélkül elment volna. A torka közepében ült a twisterem horga. Gyorsan fényképek, horogszabadítás. Hát ő sajnos nem engedhető vissza élve.... Duzzogva megesszük akkor.
Lassan rendeztem a soraimat, és horgásztam tovább. Még több mint egy órán keresztül emelgettem a twisteremet, de hiába. Benéztem csónakkikötőbe is. Rablás ugyan volt, de semmilyen rablót nem bírtam kapásra bírni. Kicsit frusztráló volt a dolog, de bele kellett nyugodnom. A nap is egyre magasabban járt, ezért úgy döntöttem mára ennyi elég. A napom így is jól sikerült, végre fogtam süllőt!


Vérkárászok, és a húsevő karika keszeg

A címből már sejthető, hogy következő napon igazi meglepetésben volt részem. A kedvenc kis patakomra indultam egy hajnali napon. A vízállás magasabb volt a megszokottnál, de már tisztulóban a víz. Kora reggelre a domolykó lett a célhal, ugyanis a hónap elején, lejárt a tilalmi idejük. Az első helyen egy híd alatt, több rontott kapás után, sikerült is akasztanom egy egészen kicsi példányt.

Akkor bevallom nem gondoltam, hogy ő lesz a nap egyetlen domolykója. Ugyanis ezek után hiába jártam végig az ilyenkor általában jó helyeket. Másfél óra múlva, egyetlen koppintás nélkül, lógó orral tértem vissza a kiindulási ponthoz. Mivel idő még volt bőven, elindultam az ellenkező irányba, a folyásirányhoz képest, felfelé. Itt már egészen más képe volt a pataknak. Sokkal lassabban folyt, kisebb, nagyobb gödrökkel tarkított. A wobblerek helyett, itt már a gumiké volt a főszerep. Mivel víz itt egészen opálosnak tűnt, a Cormoran 3cm gumihala mellett döntöttem, fehér színben. Talán a harmadik beállóban dobálgattam, mikor megjött az első kapás. Fura volt. Nem volt a rablókra jellemző határozott koppintás, hanem egy hal szabályosan elszaladt az apró gumihallal. Volt is meglepetés, ahogy felszínre húztam a halamat. Egy ezüstkárász volt a tettes, az apócska gumihal horga pedig szépen, szabályosan, a szájában. Vérkárász....

Nem egyedülálló jelenség ez, tavaly is jött az évnek ebben szakában több kárász is pergetve. Valószínűnek tartom, hogy még kevés nekik a természetes táplálék, és ezért meggondolatlanul nekimennek mindennek, ami mozog. Sok időm nem volt a dolgon gondolkodni, mert a következő dobásnál, leutánoztam az előbb történteket. Már szaladt is a kárász a gumihallal.....

Gyanúsan pocakosnak tűnt. Talán még mindig nem ívtak le? Elképzelhető. Több kárász itt már nem jött, és más se, így továbbálltam. Összefutottam az egyik "helyi erővel". Egy szimpatikus, idős ember az illető. Évek óta ismerem, jó fej nagyon. Ő az, aki még hajlandó tenni azért, hogy eredményesebb legyen. Rendbe teszi a horgászhelyeket, és hajlott kora ellenére ha kell a vízbe is bemegy, kipucolja az adott helyet, lenyírja vízre hajló fűzfák ágait, hogy alá tudjon úsztatni, stb... Szerinte, két napja nem eszik a hal. Na, akkor jókor jöttem... Elköszöntem tőle, és tovább mentem. A következő helyen újabb kárász szaladt el a gumihalammal, de sajnos a horog nem akadt meg neki rendesen. Újabb beálló. Dobok, semmi. Megint, semmi. Végre aztán harmadikra sikerült egészen közel dobni, a túloldali nádhoz. Az első emelésre oda is dörgölt valami a guminak. Sügér volt a tettes, bár a méretét nézve, inkább csak sügérke.....

Gyorsan elengedtem. Sajnos párja nem akadt, így tovább meneteltem felfelé az ember magasságú gazban. Nehezen találtam újabb beállót, ennyire fel, már kevesen szoktak jönni. Végre egy kisebb hely. Elég szűkös volt, köszönhetően egy vízre lógó fűzfának. Bedobtam a gumihalamat, és hagytam, hogy a sodrás bevigye az ágak alá. Lassan, emelgetve vontattam be. Már majdnem előttem járt, amikor egy határozott kopp! A bevágás után szépen hajladozott a lágy UL. pálca. Hopp, ez egy csuka! Kicsit erőszakosabbra vettem a figurát. Mivel nem tudtam, hogy miként akadt neki a horog, villámgyorsan alátoltam a merítőt. Megvan! Nem volt nagy, talán 35-37cm.

Aggódnom is kár volt, a gumihal horga a szája szélében ült. Hamar el is engedtem. Micsoda furcsaságok! Ugyanazzal az aprócska gumihallal először kárászokat fogtam, aztán meg csukát. Lassan elindultam visszafelé. Találtam egy elhanyagolt helyet, ahol odafelé nem álltam meg. Kicsit letapostam a gazt, gondoltam dobok itt is egyet. Ahogy vizet ért a gumihalam, szinte azonnal kapás. Szépen csobogott a halam. Vajon mi az? Gyönyörű szép karika keszeget fogtam!

Őt is hamar elengedtem, és tovább mentem visszafelé. Az öreg már feladta, nem találtam helyén. A két kárászt is adó helyen, megálltam még egyszer. Első dobásra apró kis kopp. Hopp, egy minisüllő! Talán ennyire kicsit, még nem is fogtam pergetve.

Közeben egyre melegebb lett. A patakparton járva, az ember magasságú gazban, megáll a levegő. Amíg  egy tónál járva az ilyen időt még vígan elviseli az ember, a szinte mindig lengedező szél miatt, a patak partján ez az idő már kínszenvedést tud okozni a horgásznak. Úgy döntöttem itt az idő a távozásra.
Otthon átgondoltam a történteket. Szinte hihetetlen, hogy egyetlen aprócska csalival ennyiféle halat sikerült megfognom. Ebből is látszik, hogy az UL pergetés, hatalmas meglepetéseket tud okozni.

Mikor ezeket a sorokat írom, már tombol a kánikula. Ma éppen 34 fok volt árnyékban. Ilyenkor már nem megyek ki nappalra. Mostantól marad a hajnal, illetve az éjjel. Imádom az éjszakák hangulatát, a illetve a hajnalokat. Kíváncsi vagyok, mennyire lesznek sikeresek?